Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. (részlet a „Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát” című regényből, mely megrendelhető: undergroundbolt.hu)


    Magányos vándor cammogott, fáradtan húzta a lábait a házak közti szűk sikátorban. Bár a házak csak nemrég épültek, hisz’ a negyed maga is egészen új volt, mégis már magán viselték a város minden kellemetlenségét: bűzlő csatorna az út közepén, a porban hentergő macskák, kutyák, melyek nem átallottak a lábadhoz kapni, ha közelmentél hozzuk. Dologtalan ingyenélők támasztották a falat szemökre húzott fejfedővel, üvöltve hancúrozó gyerekek rohangáltak, hogy szinte leverték a lábáról az idegent. A vándor nem törődött velük, a csúfolódásaikkal sem, ahogy utánozták sántálva fáradt lépteit. Különben nem volt feltűnő errefelé a magányosan bandukoló vándorember.

    Mesterségének ismert jelképeit magán viselte – tarisznyájából jól láthatóan kikandikáltak a holló- és lúdtollak, övére akasztva pedig ott fityegett a kalamáris.

    Régi ismerős volt őkelme: Dénes deák. Messzire került Sándor gazda tanyájától. Akármennyire is figyelmen kívül hagyta a csintalan gyereksereget, amint a sikátor végére ért, váratlanul elkapta egyikük grabancát.

    - Merre lakik Pietro Todi a kőfaragó? – kérdezte a meglepődött gyermeket, s közben jól megrázta, hogy vegye komolyan a kérdést.

    - Jaj, a karom! Jaj, a nyakam! Engedjen el!

    - Kérdeztem valamit!

    - Jaj, mondom, mondom, csak engedjen el!

    - Menj előttem, s mutasd az utat – parancsolta aztán, de a grabancát nem engedte el.

    Sokáig mentek a tekergő utcákon, míg kiértek a kőfaragók negyedébe. Egy kapu előtt megállott, s bekiabált magas kamaszhangján.

    - Domnu Pjetru!

    - Kit keresel? – nyitotta ki a kaput egy köpcös bőrkötényes férfi.

    - Dénes vagyok, és messer’ Alessandrotól hoztam üzenetet – fordította olaszra a szót.

    Pietro Todi nagy ovációval fogadta a kijelentést és heves temperamentumát igazolva megölelte a deákot, hogy ropogtak a csontjai. A gyermek csak bámulta, hogy milyen nyelven hadarnak ketten, hadonászva, nagyokat kacagva.

    - Mit állsz itt? – szólt rá Dénes deák. – Itt van a szolgálatodért egy rézgaras, és most menj dolgodra!

    - Okos ember vagy uram és erős! Végig cipeltél a városon, minden emberrel megérted magad. Velem a csavargóval, a boltossal, a katonával, még ezzel a taljánnal is. Szeretnék a szolgád lenni!

    - Minek nekem szolga? Mit tudnál értem tenni?

    - Ismerem jól a várost, ami neked idegen. Ismerek mindenkit: fiúkat, lányokat, kereskedőket, katonákat, urakat, szolgákat, még a városon kívül tanyázó kunok közül is sokat. És vinném a szerszámaidat, tarisznyádat.

    - Jól van!

    Pietro, a kőfaragó odaadott nekik egy kamrácskát a műhely mögött. Dénes deák a holmijával éppen elfért, s Malaj, az új szolgagyerek a műhely sarkában kapott egy vackot.

    Kőfaragó Pietro Todi bejáratos volt a fejedelmi udvarba, ismert szinte mindenkit, és Dénes deáknak megígérte, hogy bemutatja az udvari írnoknak, az ujgurnak.

    - A kán udvarából hozta a vajda. Hasznos munkát végez. A fejedelem levelezését.

    Az ujgur szívesen fogadta a deákot, kérte a fejedelmet, engedje, hogy mellette dolgozzon, segítsen a munkájában. Különösen, mivel Dénes deák tudott latinul, s még vagy 5-6 nyelven - az országban és a szomszédban élő népek nyelvén. Az írnok ellenben a mongol és török nyelven kívül csak most tanulta az ország, a palota beszédét. Mikor ezt meghallotta Baján, magához hívatta.

    - A nagykán, a mongolok nyelvét ismered? – kérdezte mongolul.

    - Jól ismerem és beszélem – válaszolta ugyan azon a nyelven.

    - Jól tudom. hogy dózse Pietro de Gradenigo embere vagy?

    - Mindent tudsz, asszonyom!

    - Állhatsz az én szolgálatomra is.

    - Állhatok…

    - Önként!

    A deák hallgatott, várta a folytatást. Baján is hallgatott, várta a választ.

    - Fizetést ne várj, de a hálám lehet többet ér majd bármennyi aranynál.

    - Rendelkezz velem, úrnőm!

    Baján összehúzott szemmel nézett rá. Vajon őszintén mondta, vagy csak be akarta fejezni a beszélgetést. Vagy valami hamisság van a szavai mögött? Aztán elhatározásra jutott.

    - Készülj útra! Hosszú útra.
    dhorvath és Grobaix kedveli ezt.
  2. Rátalált talán a szerelem


    - Gyárfás, ha lehet, kerülte a frivol nőket, inkább a szelíd, álmodozó szemű szőkék vonzották, mert a közelükben biztonságban érezte magát. Elképedve hallgatta Bea szavait, aki arra bíztatta, legyen bátor a nőkkel szemben

    - A nők nem szeretik a szépelgő fiúkat. A rámenősök, a merészek tetszenek nekik.

    - Ha leugrom a hídról, az tetszene? – kérdezte gúnyosan elhúzva a szavakat Gyárfás.

    - Nem vagy normális! De tudom, hogy mi hiányzik neked!

    - Na, ne mondd!

    - Egy viharos szerelem, ami olyan, mint a tornádó, mindent elsodor és átrendez.

    - Bea, te most miről beszélsz?

    - Már meg is van, hogy kivel hozlak össze! – folytatja anélkül, hogy tekintetbe venné a közbeszólást – Olgával, a fergetegessel. Ha megismered, megérted, miért hívják fergetegesnek. Sudár termetű, kékszemű és néha olyan hideg, mint a jéghegy, amelyik elsüllyesztette a Titanicot, máskor pedig olyan forró, mint a sivatagi szél. Egyszer szelíd, simulékony, szerény, máskor kiállhatatlan, sértő, hol szende, hol frivol…

    Bea bőbeszédűen folytatta Olga ócsárlással vegyített dicséretét. Gyárfás csak fél füllel hallgatta.

    Aztán váratlanul megszólalt.

    - Ismerem Olgát. Neve Orosz Olga, osztálytársak voltunk a gimnáziumban. Nagyapja cári tiszt volt, húszban menekült el a vörös terror elől. Gyenyikin tábornokkal együtt emigrált Jugoszláviába, majd Magyarországon telepedett le. Eredeti nevét - Pável Ruszkij – Orosz Pálra magyarosította. Bea drága, ezt tudtad?

    - Most megleptél!

    - Látod, Bea, az a te hibád, hogy felületesen ítélsz, s a végén még te csodálkozol. De tudd meg, éppen ezt szeretem benned!

    - Te most…

    - Igen, én most…
    dhorvath kedveli ezt.
  3. Forráskutató

    Gyerekkorában Gyárfás forráskutató akart lenni. Nagyon izgatta a patakok, erek, csermelyek eredete; vajon, hogy kerülnek a vizek a felszínre.

    És mi van ott a föld alatt, ahonnan jönnek.

    Hogy hogyan kell forrást kutatni, azt nem tudta, de úgy gondolta majd ha felnőtt lesz, csak kitalálja, hisz’ a felnőttek olyan ügyesek, mindig mindent kitalálnak.

    Mikor majd a munkából megjön, így képzelte el, egy szépasszony vár rá, olyan szép, mint az édesanyja. Leveti magáról a „dolgozó” ruhát, úszik egyet az udvari medencében, és leül a teraszon vacsorázni. A gyermekei – azt hiszem három vagy négy – odajönnek, és ő elmeséli, milyen érdekes, izgalmas dolgokat vitt véghez egész nap.

    Én most „érett, felnőtt fejjel” visszagondolva Gyárfás gyermekkori elképzeléseire, úgy gondolom, hogy a forráskutatás sokunknak vágya. Ha nem éppen a csermelyek, patakok eredetét keressük is. Az emberi tettek, sorsok alakulásának eredetét megérteni, felkutatni izgalmas (és hasznos) feladat.

    Legyetek forráskutatók, mint Gyárfás, hogy legyen mit elmondani majd gyermekeiteknek, ha este mellétek ülnek a teraszon.
    dhorvath és Beka Holt kedveli ezt.
  4. Ez is még az elemiben történt

    Azon a napon, amelyikről a mesém szól, váratlan látogatót kapott az osztály. A tanító néni merev arccal lépet be az osztályba szünet után, alighogy becsengettek. Jött és szigorúan csendet parancsolt. Kisvártatva bejött egy öltönyös férfiember is utána. Aggodalom suhan át a gyerekek arcán ettől a megjelenéstől.

    „Ebből nagy felelés lesz!” – súgta Gyárfás fülébe a padtársa. De nem lett. A tanító néni pedig meglepő dolgot tett – bemutatta az osztálynak az öltönyös bácsit:

    - Gyerekek, bemutatom nektek Simon elvtársat. Így kell szólítani! Már nagyok vagytok, nem kis dedósok, és megértitek, hogy nem szólítunk senkit bácsinak, hanem elvtársnak. Így van Simon elvtárs?

    - Igen, így van tanító elvtársnő.

    A gyerekek megborzongtak a különös szóra, de már valóban elég érettek voltak ahhoz, hogy ne mutassanak túl nagy meglepetést. Gyárfás is mereven, komoly arccal nézte a padját, és közben elgondolkozott ezen a sok furcsaságon, amit néhány pillanattal ezelőtt hallott.

    „Azt mondják, hogy többet senkinek sem mondhatjuk: bácsi. De szomszéd Misike apukája mégiscsak Mihály bácsi. Hát a pap bácsi, a doktor bácsi, tanító bácsi?”

    Nem fért a kis buksi fejébe ez az egész elvtársas dolog. Sokáig azonban nem törhette a fejét, mert az események elterelték a figyelmét. A tanító néni újra megszólalt.

    - Simon elvtárs meg fog mindenkit kérdezni, ki milyen vallást követ, illetve a szüleitek.

    - Gyerekek, felmérést készítünk a klerikális befolyásoltság vidéki lakosságra gyakorolt hatásáról.

    Na, ezt nem csak Gyárfás nem értette, de egyetlen gyermek sem. Azért a kérdezősködés elkezdődött. Eleinte a tanci (így becézték tanító nénijüket a gyerekek) besegített, de később állandósult ez a segítség. A tanító néni kérdezett, Simon elvtárs a választ lejegyezte a kis piros noteszbe, ahová már előzőleg beírta a tanulók neveit. Minden gyerek ügyesen, hangosan válaszolt. Legtöbben reformátusnak vallották magokat, de akadtak római katolikusok is, és néhány unitárius. Gyárfás, az unokaöcsém büszkén vágta ki: „unitárius!” Az elvtárs rá is nézett, de nem szólt semmit, s a kérdezés tovább folytatódott. Az unitárius szó egy kis megrökönyödést váltott ki belőle, s nyugtalanul lapozott a jegyzeteiben, aztán megnyugodva bejegyezte a noteszbe.

    Az egyik gyereknél azonban meglegyintette a társaságot a botrány szele!

    Mikor Gerőre került a sor, a kisfiú halkan válaszolt, hogy ő „baptista”.

    - Micsoda? – hördült fel Simon elvtárs.

    - Református! – mondta hangosan a tanító néni, és intett a kisfiúnak, üljön le.

    - De, én… - kezdte Gergő, de nem tudta folytatni.

    - Leülni! – hangzott a szokatlanul szigorú parancs.

    Gergő ijedten leült, de halkan motyogva, szinte csak saját magának mondogatta: „de én igazán baptista vagyok”.

    - Tanító elvtársnő, az a gyerek azt mondta, baptista, ami tiltott szekta ebben az országban!

    - Az a gyerek nem tudja, mit beszél. Én ismerem a szüleit, és tudom, hogy reformátusok! – hangzott a határozott válasz.

    Simon elvtárs vállat vont, és folytatta a felmérést.

    Gyárfás fejében összezavarodottak a dolgok. Ilyen még nem volt a világon, hogy az ő tanító nénije valótlant állítson. Hogy hazudjon. Igen, hazudjon! Hiszen minden osztálytárs jól tudta milyen vallású Gergő és a szülei, de nem foglalkoztatta őket ez a dolog mostanig. Olyan csend lett az osztályban, mint még soha, a gyerekek ijedt szemekkel hallgattak, s csak akkor enyhült a feszültség, mikor a vendég elment.

    - Gergő! Soha többet ne emlegesd, hogy te baptista vagy! - szólt szigorúan a tanító néni - Most megúsztad, de vigyázz a szádra, ha nem akarod, hogy a szüleidet börtönbe zárják! És ez mindenkire vonatkozik. Nem beszélünk a Gergő vallásáról.

    És senki nem beszélt erről a napról évtizedeken keresztül…
    dhorvath és aryes kedveli ezt.
  5. Nádpálca és kispárna

    - A negyedik elemit a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna elemi iskolában jártuk. Emlékszel? – fordul felém unokaöcsém, Gyárfás.

    - Emlékszem bizony, jól igen! - válaszoltam.

    Sok kedves emlékünk fűződik e patinás épülethez, társainkhoz, tanítóinkhoz, a hosszú összefaragott fapadokhoz. Hatan fértünk el a padban. Bal oldali szomszédommal, Nagy Bénivel sokat bakalódtunk, verekedtünk. Különösen órák előtt folytak ezek az akciók a többi gyerek nagy örömére. Gimnazista bátyját nagyon irigyeltem. Nem másért, de tudott kottát olvasni és énekórára járt az apácákhoz. Bénivel való verekedéseink nem voltak veszélyesek, nem okoztunk egymásnak komolyabb sérülést, és mindig befejeztük, mire a tanító néni bejött az osztályba.

    Csak egyszer kapott rajta, amint a padok alatt gyapáljuk egymást. Kaptunk is a nádpálcával. meg sem kérdezte, ki a hibás, vagy ki kezdte, csak kiállított az osztály elé, jött a bokafogás és a sipp-supp a hátsó felünkre. Jajgatni nem illett, az nem lett volna méltó egy negyedikes nagyfiúhoz. Bezzeg jajgatott Esztike, mint a fába szorult féreg. Az elmaradt házi feladatért naponta kijárt neki az adag. Vagy ha nem tudta a leckét, akkor is kapott, s ez bizony gyakran megesett, pedig már másodszor járta a negyediket.

    Egyszer azt találta ki Esztike, hogy kispárnát kötözött a kényes felére. „Tantónén’” azonban észrevette, s aznap a kis hamis dupla adagot kapott.

    - Tudod, mi történt Esztikével? – vette át a szót Gyárfás.

    A sors kiszámíthatatlansága folytán Esztikéből tanítónő lett!

    Mikor a negyedik osztályt befejeztük jött a tanügyi reform és az iskolák államosítása, s ezért első gimnázium helyett ötödik osztályban folytattuk a tanulást. Az új törvény pedig kötelezővé tette a hét osztály elvégzését. Ezt Esztike elvégezte becsületesen, s közben kicsit megkomolyodott, sőt beiratkozott a tanítóképzőbe. El is végezte.

    Tanyasi iskolába került, szülőfalujához közel. A kis iskolában bár négy osztályosnak nevezték, de csak tizenegy gyerek járt ide a környékből. Az első évben harmadik osztály nem indult, s a másik háromra Esztike egyedül volt. Az egyetlen tanteremben tanultak a gyerekek. Komoly munkát igényelt fegyelmezni is és oktatni is különböző korú gyermekeket. Esztike talpraesetten helytállt, de soha sem alkalmazott testi fenyítést. Azt hajtogatta, ha kérdezték, hogy „elég azoknak a kisgyerekeknek esőben, sárban, hidegben, hóban eljönni az iskolába sokszor több kilométerről.”

    Ezzel a kis visszaemlékezéssel szeretnék most minden jót kívánni a tanító néniknek! – fejezte be Gyárfás ezt a ki visszaemlékezést.
    dhorvath, aryes és Beka Holt kedveli ezt.
  6. Éppen ez a baj

    Sokáig időztem a délutáni foglalkozáson, s már haladt le a nap, mire hazaértem

    Ahogy a kapun belépek, látom, az unokaöcsém, Gyárfás ott gunnyaszt a lépcső tetején.

    - No, megjöttél? – köszön rám.

    - Én, meg! – huppanok le mellé.

    Egy ideig csendben ülünk.

    - Mi baj? - kérdezem – Mit lógatod a fejedet?

    - Édesanyám megszidott.

    - Hitványkodtál, igaz-e?

    - Hááát...

    - Haragudott erősen?

    - Áá, nem tud ő haragudni, csak szeretni! – válaszolta – Éppen ez a baj, s most búsulhatok, hogy miért bántottam meg!
    dhorvath, aryes és Beka Holt kedveli ezt.
  7. Olvasókönyv

    Tekintélyt parancsoló termetű, de szelíd szemű tanító bácsi vezette biztos kézzel a nebulókat a betűk és számok útvesztőjében. Munkáját siker koronázta, hiszen még Karácsony előtt megismerkedtek kis tanítványai az összes betűvel és százig a számokkal. Unokaöcsém, Gyárfás is köztük volt, bár neki kissé nehezen ment a betűk összeolvasása szavakká. Igaz a többi gyermeknek is nehezen ment egyelőre ez a tudomány. Góbé fejébe nehezen fért bele, hogy a rajz, s alatta levő szó mást jelent neki, mint a tárasainak.

    „Olvasd, Gyárfás!” – szólott a tanító bácsi.

    „Gé-ó-em-bé” – betűzte hősünk.

    „Most olvasd egybe!” . jött a biztatás.

    „Gé-ó-em-bé”

    „No, hogy van egybe olvasva?”

    „Pityke!” – vágta rá büszkén Gyárfás.

    Lett erre olyan kacagás az osztályban, hogy beleremegtek az ablakok.

    Szép, jó iskola volt, ott díszelgett szemben a Közkórházzal, a sarkon, piros téglás épülete már messziről látszott, ahogy Gyárfás végig bandukolt a Lukács György utcán.

    Ez volt a Stark iskola.

    A jól induló iskolaév hirtelen ért véget. Idő előtt befejezték, mert a tanító bácsit behívták frontszolgálatra. A hadkötelesség határát kitolták ötvenéves korig, így került sor a tanító bácsira, és még sok középkorú férfire. Gyárfás édesapját is behívták. Hiába volt a mozgósítás, a front megállíthatatlanul közeledett. Városról-vidékről, aki tehette menekült. Ki szekérrel, ki vonaton. A Vasút nem tudta másképp az igényeket kielégíteni, csak ha marhavagonokat is beállított. Gyárfás családja is egy ilyen vagonban indult útnak az utolsó pillanatban – másnap hajnalban az állomást lebombázták… Apa végül is velük mehetett, mert béna balkarja miatt haza engedték – fegyverfogásra alkalmatlannak találták. Ezt még tizenhétben szerezte, mikor egy srapnelszilánk összeroncsolta a könyökét.

    A vonat több, hosszabb-rövidebb megállóval a nyugati határig vitte őket. A Karácsonyt szűkösen ünnepelték, de még magyar katonák masíroztak az utcán. A Húsvétot ellenben már a Szovjet megszállás tette szomorúvá, s reménytelenné.

    Nyár elején indult meg a rendes vasúti forgalom, és a család indult haza. A menekülés miatt Gyárfás veszített egy évet az iskolában.

    - Ugye, újra kell járnom az első osztályt? – kérdezte reménykedve egy reggel az édesanyját.

    - Azt már kijártad, most a másodikba mész szeptemberben.

    - Már elfelejtettem mindent! – görbült sírásra Gyárfás szája.

    - Itt az olvasó könyved, gyakorolj! – szólott bele apukája is a vitába.

    Így aztán lett nyári elfoglaltsága a gyereknek. Naponta egy óra olvasásgyakorlás, egy óra számtan. Hamar belejött az olvasásba, úgy látszik még sem felejtette el, amit tanult az első osztályban. Sőt, úgy meg kedvelte az olvasást, hogy alig egy hónap múlva kérte másodikos olvasókönyvét…
    dhorvath, aryes és Beka Holt kedveli ezt.
  8. Kedves unokaöcsémről mondok el néhány történetet. Egykorúak voltunk, s az első elemitől a gimnáziumig egy osztályba jártunk. Öcsémnek szólítottam, mert két hónappal kisebb volt nálam. S ez ugyebár már feljogosít, hogy öcsémnek szólítsam. A Hargita tövében látta meg a napvilágot, szívta magába a havasok fenyőillatát, s az ott élő emberek szellemi világát, tartását, kevésszavú bölcsességét, de az első elemit már városunkban kezdte, mivel édesapja szolgálata ideterelte a családot. Én a magam részéről nagyon örültem egy korombeli, de nálam kisebb rokon gyereknek. Sorra bemutattam a környék összes lurkójának.

    - Ő az unokaöcsém! –jelentettem büszkén.

    - Gyárfás! – nyújtott kezet a megszólítottnak.

    Különös tájszólása eleinte megrökönyödést szült, de miután kiderült, hogy a játékokban fáradhatatlan, s a birkózásban is kitűnő, befogadták és igyekeztek jóba lenni vele is, meg természetesen az unokabátyjával, azaz velem is!

    Lássuk tovább magát Gyárfást!



    1, Lázas lett Gyárfás



    Kicsi gyermek korában unokaöcsém, Gyárfás lázas betegséggel feküdt a szobájában. Ez még azelőtt történt, hogy ideköltöztek volna a városba.

    - Anyuka, anyuka!- kiabált alig két perc múlva, hogy az édesanyja kiment a konyhába.

    - Mi a baj? Miért hívtál, kicsi csürkém? – jött vissza vizes kezét a kötényébe törölgetve.

    - Tessék egy kicsit itt maradni nálam! – kérlelte a gyerek.

    - Nincs időm, drágám. Ebédet főzök!

    - Csak egy kicsikét! Ameddig elmondasz egy rövidke történetet! – könyörgött.

    - Már minden rövid történetem elmondtam százszor is.

    - Akkor mondd el százegyedszer! Úgy szeretem hallgatni!

    - Na, jó. Odateszem a levest főni és visszajövök. Tudod jól, hogy jó ebédet kell főznöm neked is, hogy hamar gyógyulj, legyen erőd legyőzni a betegséget. Meg aztán jönnek délben haza a többiek is az iskolából farkaséhesen.

    Ebbe Gyárfás megnyugodott, anyuka betakargatta, megigazgatta a hátánál, vállánál a takarót.

    - Úgy szeretlek, anyuka! – suttogta, s mire édesanyja a szobát elhagyta, már mélyen aludt.
    dhorvath és aryes kedveli ezt.
  9. (részlet a Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát című regényből – megrendelhető: undergroundbolt.hu)


    Megérkezett a király a szállásra. Csak testőrei kisérték és a nádor. A testőrök csapata szép száll, válogatott daliákból állott, Bese[1] nemzetségéből. Örömest táncoltatták remek paripáikat, és fitoktatták lovagló tudományukat. Viseletük vállukat fedő kacagány, rangjuk szerinti nemes prémből, és bőrveretes mellényből készült; varkocsba fonott hajuk hátul kilógott a bivalybőr sisak alól. Karjuk szabadon maradt, hogy fegyverfogásukat ne akadályozza. Fegyvereik csupán íjat, vashegyű pikát és görbe kardot tettek ki. Erejük, gyorsaságuk, vadságuk helyettesített minden más fegyvert, hadi eszközt. Királyukért tűzbe mentek volna!

    A délceg, fiatal király kitűnt közülük.

    - Keresztelőre jöttünk! – kiáltotta László, a kunok ura, aki negyedik ezen a néven, a magyar trónon. – Papot is hoztunk. Meg akarom a fiamat kereszteltetni Krisztus nevében! - kiáltotta nagy hangon.

    A lováról le sem szállva intézkedett.

    A kisdedet anyja karján elébe hozták. Ekkor szökött le csak a nyeregből, és széles mosollyal az arcán átvette gyermekét.

    Hozták a papot is. Barna darócköpenye, csuhája alig különbözött a puszta barna homokjától. Ügyesen beleolvadt környezetébe, nem tűnt ki, nem tündökölt, nem kérkedett, csak ott volt, ahol lennie kellett. A páter az egyszerű nép fiai közül került ki, igénytelen egyszerűséget megtartotta, sohasem feledve el, honnan jött és hova tartozik. A nép nyelvén beszélve hirdette Isten igéit a félpogány kunok és más ide-oda vándorlók között.

    A kun nyelvet elsajátítva könnyen beszélgethetett a gyermekekkel, szolgákkal, asszonyokkal és megtanította nekik anyanyelvükön a Miatyánkot - Bezen attamaz[2]

    Először László gyermekét keresztelték meg, belemerítve a folyó vizébe, ezzel emlékezve a Jordánban történt keresztelőre, mely ezerháromszáz éve esett meg.

    - László fia Tihamér, keresztellek én téged… - mondta fennhangon a pap a megszabott minta szerinti szavakat.

    - Ámen! – mondta rá László.

    Utána a nádor következett. Kicsit szabódott, de aztán mégis bement a vízbe. A csuhás háromszor nyomta a víz alá a fejét, mialatt az Írás szavait idézte: „és megkeresztelkedének az Úr Jézus nevében”. A nádor kijött a folyóból és fennhangon kiáltotta, hogy a körülállók jól hallhassák:

    - Megkeresztelkedtem az Úr Jézus nevében!

    Utána sorra mentek a kunok, harcosok, pásztorok, asszonyok, gyerekek közöttük Jos-bola is, és kijőve a vízből, hangosan ismételték a nádor szavait, hogy zengett a határ.

    - Kiengeszteltük a kőházak híveit! – jegyezte meg László, mikor a szertartás után visszahúzódott feleségévek és kicsi fiával a sátrába. Csak ők hárman – akár az a szegény, űzött, üldözött család az istállóban. A kevély, büszke nagyúr most éppen olyan űzött, üldözött volt. Az ország hatalmasságai, a bárók, főpapok gyűlölték és félték, elveszejtésén munkáltak. Országa, népe sorsának súlyát hordozta hátán. Gyermeke jövője is aggasztotta, aki király fiaként hercegnek született, aki nagy lehetőségek és nagy bukások várományosa.

    - Az Örök Kék Ég vigyázzon rá! – fohászkodott ősei módján Baján, megérezve László súlyos gondolatait.






    [1] jelentése: karvaly, kánya

    [2] A Kun-Miatyánk kezdő szavai
    dhorvath, aryes, cortes és 1 másik tag kedveli ezt.
  10. Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát

    (részlet a regényből – megrendelhető az undergroundbolt.hu linken)

    ... Már napok óta vándoroltak az erdővel borított hegyek között. Emberrel is alig találkoztak, legfeljebb fadöntőkkel, vagy gyűjtögetőkkel. Maguk is rászorultak a gyűjtögetésre, ha élni, enni akartak. Igaz, az erdő eltartotta őket – lehetett halászni-vadászni, hamar akadt őz, vadmalac, vagy a zsombékon vízimadár, a folyókban pedig hal bőviben.

    Baján, asszony létére is úgy tűrte a fáradtságot, mint akármelyik harcedzett férfi, de a mellette lovagló Tok-temür is derekasan helyt állt, pedig még csak 11 tavaszt ért meg.

    - Apámról beszélj még!

    - Mikor a sámánok úgy döntöttek, hogy alkalmas vagyok az asszonyi életre, elküldtek a magyarok országába, hogy a király felesége legyek, ahogy azt már kiskoromban elhatározták. Díszes kísérettel érkeztem a Tiszaparti szállásra. Ott már állt egy nagy jurta virágokkal díszítve, tetejére tűzve a négyszögletes zászló, mely a kán házához való tartozásomat jelezte.

    Megálltam a tisztás szélén, velem szembe a tér másik végén megjelent a magyarok királya kísérőivel körülvéve. Díszes kísérete megfelelt a király gazdagságának. De az én kíséretem sem maradt el tőle semmiben. Mongol és kun nemesekből állott, mindegyik nemzettségének jelképeivel. Nem hiányzott a főpap sem, ami azt jelentette, hogy keresztények vagyunk mind. Tudtuk, hogy az ország területére nem léphetünk, ha nem vagyunk megkeresztelve.

    A király ott hagyva kisérőit elindult felém gyönyörű hollófekete lován. Másfajta ló volt ez, mint a mi zömök pusztai lovaink - vékonylábú, nemes fejű, büszke tartású, mint a lovasa. Én is megindultam, s a tér közepén találkoztunk. Vállas alakja, hollószín haja, villogó tekintete elbűvölt. Mellén csillogott az arany napkorong jelezve, hogy első a kunok kötött.

    Egymás szemébe nézve köröztünk egymás körül, közben szóltak a dobok, s mi csak keringünk, keringtünk. A dobok egyre hangosabban, egyre gyorsabban szóltak. Mi is egyre gyorsabban köröztünk egymás körül.

    Egyszerre félbeszakadt a dobolás. Csend lett, a lovak is megálltak, s mi tovább is egymás szemébe mélyedtünk. Sokáig tartott a csend. A szívem úgy dobogott, majd kiugrott a helyéről. Szinte már elviselhetetlen lett a csend, mikor megszólalt egy halk citerahang, és hozzánk lépett egy fiatal sámán, megfogta a lovaink kantárját, és a nagy jurta elé vezetett. Ott megállottunk, a pap megáldott, majd a sámán folytatta a ceremóniát.

    A Végtelen Kék Éghez fordult, a Földhöz, a Szélhez, a Vízhez, hogy segítsék életünket, egyesülésünket.

    Akkor megfogta László a kezemet és egyetlen szó nélkül bevitt a sátorba. Újra megszólaltak a dobok és a citera. A fiatalok, de még egyes felnőttek is énekelni, táncolni kezdtek a téren a jurta előtt. Kacagás, ének, kiabálás töltötte be tisztást, de mi nem hallottunk semmit belőle. Süketté tett a szerelem a külvilág iránt.

    Egy év múlva megszülettél te!
    dhorvath, aryes és imrucika kedveli ezt.